Vannak ölelések, amelyek megváltoztatják az ember életét. Vannak ölelések, melyek után nem lesz már semmi, ami addig volt. Vannak ölelések, melyekről úgy hisszük az utolsó, mégis az első pillanatává válnak valaminek. Vannak ölelések, melyekre mindennél, mindennél jobban vágyunk, mégis félünk tőlük, mert tudjuk, utána semmi sem maradna többé ugyanaz. S vannak ölelések, melyek várt-váratlanul az utolsók maradnak.

´Sokféle vonzalom, egymásba kapaszkodás van a világon. Sokféle összetartás és szeretet érzés. De az ember által átélhető legmélyebb szeretet: a barátság. A barátom ott van mellettem. Egészen közel. Érzem. Ismerem. Szeretem. Neki mondom el először a titkaimat - s csak...is rá hallgatok, mert tudom, hogy ismer. És szeret engem´...

És létezik még egy eset. Ha a rengeteg hiába várt hívás, a sorozatos visszautasítások, a rosszul értelmezett jelek, a kínosabbnál kínosabb helyzetek, a hatalmas káosz ellenére soha, egyetlen percig sem adtad fel a reményt.

"Látom a kiutat, csak nincs erőm elmozdulni..."

Hiába tanulunk meg beszélni . Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él . Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette . És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze . 

A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti...

Emlékszel még? Emlékszel,amikor egyszer nyáron sétáltunk hazafele és elkezdett esni az eső? Én felrohantam a teraszra,de te csak álltál lent az udvaron,majd,mint egy őrült,lerúgtad magadról a papucsot,kitártad a karjaidat és elkezdtél táncolni. Nem érdekelt,hogy tiszta víz vagy,te mégis táncoltál,majd hangosan elkezdtél kacagni. Kacagtál tiszta,teljes szívedből. Boldognak tűntél...boldog voltál. Emlékszel még? Emlékszel milyen boldog voltál? Emlékszel egyáltalán még a boldogságra?

Hülyén érezni magam,és hülyének lenni nem ugyanazt jelenti...az első az,hogy valami miatt,nem érzed jól magad..a második pedig hogy úgy érzed magad jól,ahogy vagy.

"...ez egy végtelen körforgás..."